A szorongás akár már fél óra múlva is felerősödhet. Mivel azonban az egész folyamat valahol a tudatalattiban zajlik, nehéz megtalálni az igazi okot, ami miatt valaki az egyedüllétet riasztónak érzi. Ám ez nem csak azokra igaz, akik társ vagy család nélkül élnek, hanem azokra is, akiknek kiürült a párkapcsolatuk vagy nehezen jönnek ki családtagjaikkal. Mégsem mernek változtatni, nehogy magukra maradjanak. A menekülés megint csak valamilyen pótcselekvés lesz, talán épp az evés.

A pszichológia feldolgozatlan tárgyvesztésnek nevezi a jelenséget: egy elmúlt esemény, egy elvesztett szerettünk utáni, minden mást háttérbe szorító bánatunkat. Ha megrekedünk abban az időpillanatban, amikor valamilyen számunkra fontos dolog véget ért, és képtelenek vagyunk továbblépni, szervezetünk is hasonlóan reagál majd. „Foglyul" ejti a bevitt táplálékot, és a kelleténél sokkal jobban fog ragaszkodni hozzá. Visszatart ahelyett, hogy elengedne. Ez a szorongás egyébként egy másikkal kézen fogva szokott járni: az újtól, az ismeretlentől való félelemmel, ami megint csak arra kényszeríti az embert, hogy egy helyben toporogjon. Ilyenkor könnyen érezhetjük úgy: igaz a mondás, miszerint az a miénk, amit megeszünk.

Nem vagyok elég jó. Vagy tudják is már, vagy észre fogják venni... Nem fogok kelleni. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok indítják el a lavinát. És érzelmeink időgépe máris visszarepít odáig, amikor olyan kicsik voltunk, hogy még nem fogalmazódtak meg ilyen gondolatok a fejünkben. Ha akkoriban nem kaptunk elég pozitív visszajelzést - milyen nagyszerű vagy, mennyire szerethető és milyen fontos személy vagy -, akkor a gondoskodást valószínűleg csak bizonyos területeken élhettük meg: például az étel formájában, amit elénk tettek. Így lett számunkra az evés a „fontos vagyok" szinonimája.

Gondjuk végig, hol kezdődött az egész - kivel kapcsolatban éreztük úgy először, hogy magunkra hagyott, miközben nem értettük miért, vagy nem tudtuk elfogadni az okot. Ki vagy mi volt az első fájdalmas veszteség? Milyen gyermekkorban hallott mondatok határozzák meg énképünket? Ezután emlékezzünk viszsza hogyan reagáltunk erre, mit gondoltunk, tettünk. Ha elég őszinték leszünk magunkhoz, meg fogjuk érteni, az az első eset vezetett odáig, hogy a félelem szinte programozza emberi kapcsolatainkat. Vagyis a veszély nem kívülről fenyeget, hanem bennünk teremtődik meg, a gondolatok által. Ha úgy érezzük, megtámadtak vagy bármelyik pillanatban megtámadhatnak, elkezdjük „biztosítani" a terepet. Vagyis védőbástyákat építünk, többek között hájból. Igyekszünk minél nagyobb teret biztosítani magunknak, minél több helyet elfoglalni. Lényünk legbelső, sérülékeny részét minél vastagabb rétegekkel óvni.

Tegyük fel magunknak a kérdést: mi az, ami ellenségeinkben megrémiszt? Mivel árthatnak? Milyen emlékeket ébreszt mindez bennünk? Miért épp tőlük tartunk, mit képviselnek számunkra? Így kiderülhet, hogy a személyek mögött valójában saját önbizalom-hiányunk rejtőzik. Vagyis nem az agresszív emberek az ellenfeleink, hanem a saját kishitűségünk. Ezután tehát ennek a gyökereit kell megkeresnünk a továbblépéshez.

Az elhízástól való félelem nem csak túlzott soványsághoz vezethet. A test alkalmazkodik a fejben élő énképhez: ha a félelmeink eredményeképpen lelki szemeinkkel látjuk milyenek lennénk súlyfelesleggel, már el is kezdtük a negatív programozást. Minél erősebben tiltakozunk a lehetőség ellen, annál gyorsabb lesz a folyamat. Ha például arra koncentrálunk: a csípőnk a gyenge pontunk, nagyon kell vigyáznunk, mert minden plusz deka oda rakódik le, szervezetünk még azt a szívességet is megteszi, hogy fokozottabban koncentrál a kritikus terület „töltésére". Ha pedig hízni kezdünk, beigazolódnak félelmeink.

Aki fél, nehezen fogadja el a szeretetet és maga is nehezen ad belőle másoknak. Márpedig a szeretethiánytól evésbe menekülünk.

Ám minden félelem csak addig irányít, míg szembe nem nézünk vele. Akkor átvehetjük végre az irányítást az életünk és az étkezési szokásaink felett. Persze, ettől még kénytelenek leszünk odafigyelni az étkezésre, és az sem árt, ha hetente kétszer-háromszor sportolunk, ha fogyni akarunk.

De a tudatalatti blokkok többé már nem jelentenek majd akadályt.

Forrás: ujkelet.ro