Mióta világ a világ, létezik köztünk emberek közt intimitás.
Mióta világ a világ, léteznek és léteztek vallások, ideológiák, melyek hatással voltak és vannak ránk emberekre. Főleg a vallások sok esetben szabályozni próbálták/ próbálják az interperszonális kapcsolatok mibenlétét és ez a törekvés megjelent az intimitás szintjén is. E helyen nem szeretném taglalni mindezen hatások összességét. A befolyásoló hatás azonban tény, mely sok esetben nem mentes szélsőségektől, akár pozitív, akár negatív értelemben.
Nézzünk néhány példát a pozitív és negatív vonulatokból, bár az értékelés mindig nézőpont kérdése.
Európában az utóbbi két évezredben elsősorban a keresztény vallás és irányzatai voltak/ vannak jelen, tehát interperszonális kapcsolataink, morális rendszereink, elvárásaink, lehetőségeink is ezen vallási irányzat befolyására is alakultak olyannak, amilyennek.
A keresztény hitrendszer szerint a hét főbűn egyike a paráznaság. A tíz parancsolat, azaz az alapvető és mindennapokban alkalmazandó életviteli alapszabályok is „rendelkeznek” – legalább is érintőlegesen – az intimitás kérdésével. A „ne paráználkodj” tiltás, nyilván a legnagyobb jóindulat szándékát tükrözi, azonban rengeteg visszaélésre adott koncepciós okot a történelem folyamán, kezdve az inkvizíció borzalmas tetteitől akár a családon belüli erőszak tűréséig/ legalizálásáig.
A különbséget intimitás és paráznaság között nemigen tesz a vallási ideológia. Így sajnos egy kalap alá kerül e két, közel sem azonos fogalom.
A mai napig érezhető annak a hatása, miszerint a vallási dogmák és ennek kapcsán neveltetésünk hatására, tabuként kezeljük az intimitás kérdését. Szerencsés az a gyermek, akinek a téma felmerülése kapcsán szülei nem a „Gólya hozza?” című könyvet nyomják a kezébe és nem az internet áll pusztán rendelkezésére tájékozódás céljából, hanem őszinte beszélgetés kapcsán fejthető ki minden kérdése, kíváncsisága és őszinte választ kaphat szüleitől, rokonaitól, még akkor is, ha a válsz néha csak egy „elpirulós nem tudom”.
Szűkebb értelemben a katolicizmus a mai napig elvárja, sőt feltételként szabja a papi szolgálatot teljesítő híveitől a cölibátust, melyet kiterjeszt az egyházi kötelékben szolgáló apácákra, szerzetes rendekre is. Az ideológia a szigorú szabályozás mögött az a feltevés, hogy ilyen módon az egyházszolga még odaadóbb figyelemmel tud Isten felé fordulni. Nyilván, aki ilyen hivatásra adja fejét, mérlegeli a követelményeket, mindazonáltal azt gondolom, hogy nagy áldozatot hoz, melyért legalábbis tisztelet illeti. Azonban a hosszú időn keresztül elfolytott nemiség utat találhat magának, az agresszió különböző formáit öltve, a pszichés zavarokon át. Természetesen ezen problémák megjelenése nem szükségszerű, de példák sora mutatja létezésüket.
Mielőtt vád érne, hogy a keresztény vallást negatív színben tüntetem fel, szeretném elmondani, hogy magam is katolikus neveltetésben részesültem, annak hatásaival együtt. Sőt gyermekeimet is hasonló szellemben neveltem, mert sok szempontól értékesnek tapasztaltam. Mégis meg kellett találnom valahogy az ideológiák útvesztőjében azt a középutas igazságot, melyre a magyar nyelv a „kecske is káposzta is” hasonlattal él. Nehéz volt a neveltetés kapcsán belém íródott fekete-fehér, jó-rossz szélsőségek között olyan élhető egyensúlyt felismerni, mely hasznára lehet két kamasz lányomnak és én is azonosulni tudok vele.
A cikk tehát avval a céllal íródott, hogy felhívja a figyelmet egy újfajta nyitottságra, melynek következményeként gyermekeink között nem a szabadosság lesz a „menő”, a követendő példa, hanem a lehetőség, hogy anyától, apától kérdezni ér, még akkor is, ha az olyan téma, mint az intimitás. Ahhoz viszont, hogy ez bizalom kialakuljon egy gyermekben, kellően tudatos szülő szükséges, aki képes levetkőzni saját gátlásait és túl tud lépni olyan évszázados dogmákon, melyek az ő életét is megnehezítették.